2011. január 31., hétfő

Mi a kérdés?

Nem kérdés, mindannyiunk öröklétbe szenderülünk majd. Néha úgy érzi az ember a halálban legalább teljes a demokrácia. Elvisz mindenkit, nemre, bőrszínre, nemzetiségre, gazdaságra, tudásra való tekintet nélkül. Senki nincs élő ismerőseim között, akik katonaként harcolt volna Doberdónál. Édesapám még sokukat ismerte.

Mi az élet értelme és célja? Valaki azt válaszolta, hogy az öröklét. Biztosan az örök életre, azaz a mennyországra gondolt, hiszen az öröklét önmagában nem lehet cél, az csak következmény. Az, hogy az öröklétünk milyen lesz - élet, vagy halál - úgy gondolhatjuk, valahol a jelenlétben dől el. Valójában nem az a kérdés, hogy mi lesz a halálunk után, hanem az, hogy mi volt előtte:

Pusztítottam, vagy építettem, segítettem, vagy rontottam, békességet, vagy viszályt teremtettem, másnak boldogságot, vagy keservet okoztam, életet adtam, vagy öltem, félre, vagy igazságra vezettem másokat, hazudtam, vagy őszinte voltam, csillapítottam, vagy gyarapítottam mások szenvedését? Előre vittem, vagy hátráltattam, tanítottam, vagy butítottam, dolgoztam, vagy henyéltem? Átadtam-e amit örököltem, vagy elhagytam, továbbadtam, amit kaptam, vagy eltékozoltam. Magamnak gyűjtöttem-e csak, vagy másnak is? Szerettem, vagy gyűlöltem?

2011. január 30., vasárnap

Nyolc boldogság

Az „én” Jézusom, a Krisztus, akinek értékítélete, élet látása erősen különbözik az emberekétől.

Ezt ott fent a Hegyen - a Nyolcboldogságban - ki is fejtette. Oly röviden - (Mt 5, 1-12) -, de kristálytisztán, ledöntött minden téves emberi fogalmat. Meghirdette nekünk, Őt követőknek, a lélek szerinti szegénység, vigasztalás, szelídség, igazság, irgalom, tisztaság és béke gyönyörű Örömhírét.

Arra tanít minket, hogyan lehetünk boldogok. Mi, akik különösen Isten előtt, oly szánalomra méltók és szegények vagyunk.

Ezt a tanítást költői módon és sűrítve mondja.

Jézus személyétől függetlenül, Tőle elszakítva, mindezt félre lehet értelmezni. Tőle függetlenül semmiféle isteni üzenetet nem hordoz. Pusztán pszichológiai, gazdasági megközelítésben, ahogyan a világ szemléli, elveszti igazi lényegét.

Mondhatni, még a teológiai elemzés sem tud vele mit kezdeni, ha nem a Jézus Krisztus istenségébe vetett hittel közelítjük meg.

Meg kell értenünk, hogy Jézus nem evilági boldogságot, kézzel fogható jutalmat ígér, mint annyian a „világmegváltók.” Ugyanakkor nem is a túlvilágra tolja a jutalom és boldogság idejét. Nem azt mondja, hogy boldogok lesztek, hanem azt, hogy már boldogok vagytok, itt és most, szenvedésben, üldözésben.

Nem ígér, hanem tényt állít. Ez attól függ, hogy azokban a körülményekben - a lelki szegénységben, üldözésben, sírásban, békétlenségben és üldöztetésben - azonosulunk-e, találkozunk-e Vele.

Hiszen Ő maga a szegények mindent felülmúló gazdagsága. Ő a Vigasztalás, az Igazság, a Béke. Csak Benne találhatjuk meg Istent. Általa válunk az Atya gyermekeivé. Ő maga a boldogság, vele élni a jutalom.

A nyolc boldogság így válik a keresztény ember életében eggyé, Krisztushoz tartozássá,minden életállapotban.

Csak elhatározás kérdése, és a boldogság máris a miénk lehet, s el nem veheti tőlünk senki, soha sem.

Forrás: Internet

2011. január 29., szombat

Ebcsont

Újfent beigazolódott az arányosság, mely a gyerek életkora és az általa okozott gond között áll fenn.

Adott egy fiatalember és az ő biciklije, no meg annak hibás hátsóféke. Gond egy szál se, első fék még van, a város pedig elég nagy ahhoz, hogy ne gyalog közlekedjünk benne. Igen ám, de a hirtelen és erősen behúzott kar, leblokkolja az első kereket. Az eddig gondtalanul tekerő pedig villámgyorsan a földön találja magát. Mentő, röntgen, rögzítőkötés. Mire anya hazaér a munkából már csak a tény közlése marad hátra: kulcscsonttörés.

És az életerős, tettre kész majdnem felnőttből óvodás lesz újra.

"Anya, bekötnéd a cipőm?" - kérdi, s én újra tanulok szemből bakancsot kötni. Valaha már egészen gyorsan ment, igaz akkor sokkal kisebb cipőkön gyakoroltam.
"Felvágnád?" - néz rám szégyenlősen a rántott hús mellől.
"Sikerült felvennem a kabátom." - mondja büszkén. "Begombolod?"
Időnként persze dühös lesz, hiszen a zokni felvétele, a póló nadrágba tűrése és a sál megkötése mostanáig nem okozott gondot.

Ahogy nézem félkezes ügyeskedéseit, aggódom, de ő biztat: ebcsont beforr.

2011. január 27., csütörtök

Vigyázz rá Uram!

Mostanában valahogy jobban megérintenek életem mellékszereplői, mint eddig. Egymás mellett élünk, dolgozunk, bosszankodunk, küzdünk és nevetünk. Bár hosszan és elmélyülten imádkozni értük nem mindig van lehetőségem, rászoktam, hogy rövid kérést intézek Atyám felé: "Vigyázz rá Uram!"

A sokadik ilyen mondat után aztán feltettem magamnak a kérdést. Mit is szeretnék kérni valójában a számára?

Őrizd meg az egészségét!
Gyógyítsd a betegségét!
Segíts, hogy ne veszítse el a munkáját, az állását, amit eddig elért, amiért küzdött és harcolt.
Óvd a családját, magánéletét.
Tartsd meg a humorérzékét, kedvességét.
Védd meg a stressztől, a mindennapok apró és nagyobb bosszúságaitól.
Add, hogy egyszer majd ő is a te gyermekednek vallhassa magát.

Uram!
Jó, hogy te egyetlen szóból, mondatból is megértesz. Sőt, ki sem kell mondanom mit gondolok, te már tudod.

Hiszen tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek, még mielőtt kérnétek. (Mt. 6,8)

2011. január 26., szerda

Korhatáros

Azt hiszem még azok is, akik hozzám hasonlóan keveset néznek TV-t, kívülről tudják az ismert szlogent: "Következő műsorunk megtekintése 12 éven aluli nézőink számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott."

Tegnap este egy viszonylag új keresztény hírportálon hittel, vallással kapcsolatos vitát olvasgatva egy régi iratra bukkantam. Messzi múltba vitt, a XVI. század elejére, a reformáció korába. A székhez szögeztek a tények, a mondatok és mindaz, ami mögöttük volt. Csak olvastam, olvastam, már fájt a szemem a monitor fényétől, a szívem pedig mindattól, ami a tudomásomra jutott, de nem tehettem mást, mint hogy tovább olvasok.

Amikor késő este zakatoló aggyal végre felálltam és kikapcsoltam a gépet, arra gondoltam, most nekem is jól jönne egy (hitben) nagykorú testvér felügyelete, aki segítene értelmezni, helyére tenni az olvasottakat.

2011. január 25., kedd

Bajor vidék

Néhány éve bajor vidéken, egy kisvárosban jártunk. Ünnep volt, vasárnap délelőtt, a főtéren és a rendezvény helyén alig-alig voltak emberek. A tolmács elmondta, itt most mindenki szentmisén van, délfelé érkeznek majd a nagy tömegek. Akkor lesz a felvonulás, akkor kezdődik a kifőzdék és a sörsátrak körüli a tumultus. Kísérőnk előrelátása eredményeként egy órával hamarabb ebédeltünk, de nem bántuk meg.

Délben már sokan voltak. A polgármester és kísérete gyönyörű, régi ruhákban érkezett. Szinte az egész település kivonult, jöttek a környező falvakból városokból is jelmezbe bújt polgárok, katonák, zenészek, gyerekek. A színpadon folyamatosak voltak a produkciók, szólt a sramli, a régi muzsika, a gyerekek vidám előadással kedveskedtek a vendégeknek. Nem volt hangos szó, kiabálás. Látszott, hogy az emberek ismerik egymást, tiszteletben tartják a máshonnan érkezetteket is. Békés, tiszta kisváros. Nyugalomsziget. Bajorország. A második világháborúban földig rombolták. Régi, megmaradt fényképek, tervrajzok szerint építették újjá. Pontosan olyanná, mint a bombázások előtt volt.

Szentmise után a könnyed időtöltés, szórakozás, evés, sörözgetés. Egymásra figyelés.

Az utcákon nincsenek koldusok, hajléktalanok. A szemetesekben senki nem kotorászik. A város szélén nincs szegénytelep. Nem látni sehol sem graffitit.

A bajorok tudnak valamit. Megőrizni hagyományaikat és a hitüket.


2011. január 23., vasárnap

Vadkacsa vadászat

Sosem szerettem a vadászatot. Talán éppen amiatt, mert az apám igencsak nagyra értékelte ezt, és hivatásként űzte. Vitt engem nyáron lest építeni, télen sózni, járkáltunk nyomok után, beállított a hajtók közé, beíratott a vadgazdálkodási iskolába - el is végeztem -, mégsem sikerült megszerettetnie velem ezt az időtöltést. Nem sikerült ez Wass Albertnak, Fekete Istvánnak sem, bár erről szóló írásaik megdobogtatták a szívem. Ők, apámmal együtt a vadat neves ellenfelüknek tekintették amikor a becserkészésen fáradoztak. Egyébként pedig rajongásig szerették őket, mintha legalábbis valami csodálatos asszonyokról lenne szó.

Sétálok a Duna-parton, nézem a vadkacsákat etető gyerekeket és a vízimadarakat. Szinte megsimogathatók. Mosolygok, nos kedves vadkacsavadász, hogyan lehet ezeket elejteni. Nem lehet őket felrebbenteni, hiszen ha megijesztjük őket, legfeljebb tíz métert repülnek, majd azonnal visszaszállnak a vízre, újabb kenyérdarabért. A legegyszerűbb kacsavadászati módszer az ujjak között tartott kenyérhéj és síp helyett megteszi a pi-pi-pi csirkehívogató szó. Puszta kézzel kitekerhető nyolc darab réce nyaka naponta. Ez a forma persze etikátlan.

Itt nálunk - a város közepén - a kacsák már a csapadékgyűjtő medencékben is megtalálhatók, legalább húsz párt lehet megszámolni. A gyerekek szüleikkel járnak ide "kacsázni", persze ők csak etetnek.

Elvettük tőlük a területüket, mindenhol, minden pillanatukat megzavartuk. Erre ők védekezésként hozzászoktak az ember látványához és megbátorodtak, sőt, el is tartatják magukat velünk.

Szeretem a vadkacsákat, túljártak a vadászok eszén.

2011. január 22., szombat

Új úton

Uram!

Egyedül Te tudod, mit hoz ez a mostani változás az életünkbe.
Még inkább összehoz, vagy szétzilál?
Együtt maradunk vagy külön kell indulnunk?

Bármi jöjjön is ezután,
Köszönöm, hogy összekovácsoltál minket!
Köszönöm, hogy egy csapat lehetünk!

Holnap új úton indulunk.
Őrizz meg minket Urunk!
Ámen

2011. január 20., csütörtök

A keskeny úton

Minap egy új keresztyén portálon szó volt az egyház létszámának fogyásáról. A cikket jegyző lelkipásztor több oldalról elemezte a kérdést. Ugyanezen honlapon vita kerekedett A viskó című bestsellerről, melyet egy amerikai "univerzalista" keresztyén gyülekezet jelentetett meg. Mindkét cikk és a hozzászólások elolvasása után, arra gondoltam, hogy jó lenne, ha végre a keresztyén írók egy kicsit összeszednék magukat és írnának egy izgalmas, fordulatos, az élet nagy kérdéseit feszegető regényt, a színes újságokon és televíziós csatornákon, az asztrológián, jósokon, ufóhitben, agykontrollon, feng-shuin felnevelkedett emberek számára, ami természetesen még a hitigazságoknak is megfelel.

Eszembe jutott az is, hogy talán nem is kellene megírni ezt a regényt, hiszen már papírra vetette valaki régen, csak valahogy bele kellene vinni a köztudatba.

Ekkor láttam meg a polcon Sükös Pál könyvét, A keskeny úton címűt.

A történet - mint annyi más esetben - itt is életrajzi ihletésű. A fiatal, de igen nagy tudású - teológiai doktor - református lelkész megérkezik állomáshelyére, ahol azonnal konfliktusba kerül a gyülekezet gondnokával, aki olyan "felébredt hívő" hírében áll. Kiderül, hogy "titkos összejöveteleket" tartanak, sajátos módon értelmezik a Bibliát, bizonyos részeket felületesen kezelnek, másokra viszont nagy hangsúlyt helyeznek. Elindul az a folyamat, ami ilyenkor természetesnek gondolható, a harc. Harc azért, hogy ki is a gyülekezet valódi vezetője, a kinevezett lelkész, vagy egy szegény és nem túl művelt munkás ember? Ki hirdetheti az igét? Miről is szóljon az igehirdetés? Ki szólhat ebbe bele? Mi az egyházi jog, hogyan kell vezetni egy gyülekezetet? Végül eljutunk a leglényegesebb kérdésekhez is. Ezt már a leendő olvasók jobb ha önmaguk fedezik fel!


Izgalmas, jól megszerkesztett regény, mondanivalóval.


Szertetettel ajánlom elolvasásra! Sükös Pál: A keskeny úton


2011. január 19., szerda

Sanyi és Lali

A közkedvelt magyar vígjátékban játszódik a következő jelenet. A falu bolondja a saját, jellegzetes stílusában előadja, milyennek látja jó barátját, a büfést. Lali hallgatja a kifigurázást, majd elgondolkozva megkérdezi, szinte csak magától: „Tényleg ilyen vagyok?”

A minap hasonló stílusban velem történt mindez. Persze nem tudtam olyan jóízűen nevetni, mint a filmbeli történeten. De nekem is be kellett látnom, mint Lalinak, tényleg ilyen vagyok.
Meglehetősen kínosan éreztem magam.

Aztán eszembe jutott, az a nap, amikor majd életem filmjét vetítik le nekem a mennyei moziban. S nem csak azok a dolgok kerülnek elő, amikor „jó” voltam, hanem azok az események, tettek is, amikről szívesen megfeledkeznék. Esetleg jobban érezném magam, ha meg sem történtek volna.

Most még van időm korrigálni, hogy ne legyen olyan „kínos” az a bizonyos filmvetítés.

Egyébként a filmben Lali visszafizetett Sanyinak! No megállj csak!

2011. január 18., kedd

Család és ökumené

Anyai nagyapám római katolikus volt. Boldogan élt, no nem amíg meg nem halt, hanem amíg a felesége magával nem vitte egyetlen fiukat Budapestre a szebb és jobb élet reményében. Egyedül maradt hát.

Nagymamám evangélikus szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, de korán árvaságra jutott. Később új anyukája nem tűrte a háznál, ezért kora gyerekkora óta cselédkedett. Fiatal lányként a zsidó vallású gyógyszerészéknél volt mindenes.

Mesélik, Karácsonykor hazalátogatott. Mostohaanyja azt mondta, ők már előző nap ünnepeltek, elkésett, s kitessékelte a kapun. Visszatérve a cselédszobába meglepetés fogadta. Munkaadói fát díszítettek számára, hogy megünnepelhesse Krisztus születését.

Miként ismerkedett meg a két ember nem tudom. Tény, evangélikus templomban kötöttek házasságot, s édesanyám is evangélikus vallású lett, de sosem okozott neki gondot, hogy mindkét felekezet vasárnapi alkalmait látogassa.

Konfirmációján nagyapám is részt vett, s könnyes szemmel hallgatta az eskütételt, majd mikor elhagyták a templomot így szólt: „Amíg én élek máshoz, mint evangélikushoz feleségül nem mégy!” Így is lett.

Magam majd’ húsz évig evangélikus lelkész feleségeként éltem a hétköznapjaimat. Majd néhány nap alatt minden megváltozott.

Mára már semmim sincs, csak Krisztusba vetett hitem. És Szent Pállal együtt tudom és vallom, hogy: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Rm.8,28)

2011. január 17., hétfő

Ökumenés

Nemrégen megnyitott keresztény vállalkozók és újságírók által üzemeltetett honlapon beszélgetésbe, majd vitába keveredtem hívőkkel, nem hívőkkel, katolikusokkal, evangélikusokkal, reformátusokkal, szabad keresztyénekkel. Nagyon nagy fájdalmat okozott, amit ott tapasztaltam. Elkeseredtem azon, hogy milyen régen megcáfolt és egyébként már tisztázott, alaptalan vádakat fogalmaztak meg keresztények egymással szemben, vakon vagdalkozva, a másik teljes legyőzése, megalázása érdekében, azzal az álságos szöveggel, hogy te más felekezetű álhívő, végre térj meg a mi Krisztusunkhoz.

Sosem gondoltam, hogy bibliai idézetekkel, kiragadott mondatokkal, szó szerinti értelmezéssel, átértékeléssel, egyes magyarázatokból átvett szlogenekkel milyen módon lehet másokat elbizonytalanítani, hitelét és hitét megkérdőjelezni, értelmi képességét alábecsülni, kereszténységét, elkötelezettségét kétségbe vonni, jóindulatát, emberségét lerombolni. Ütni, szúrni, hárítani, a másik szájára és a magunk fülére kezet tapasztani. Nem hittem volna, hogy a puskatus helyett a Bibliával is agyon lehet valakit ütni, mint tették ezt hasonlóan Esze Tamás talpasai.

Jobban elkeseredtem, mint múltkor, amikor egy másik lapon ateistákkal, Isten ellenesekkel kerültem vitába. Az Ő viselkedésük és hozzáállásuk érthetőbb, világosabb. Tőlük az előítélet, a félreértelmezés, a gúny, a gyalázkodás is elviselhető, mert valóban nem tudják, hogy mit cselekszenek. Nem ismerik, nem is hallottak róla, vagy ezt tanították nekik.

Ma reggel, amikor végre újra összejött a munkahelyi imacsoportunk, nyugodtam meg. Református, evangélikus, katolikus együtt. Hús vér emberek, nem csak kitalált nevek. Csendben békességben. Istenre figyelve...

Ezen a héten különösen fontos, hogy higgyük, erősebb ami összeköt bennünket, Krisztus, mint ami elválaszt minket, a bűn.

2011. január 16., vasárnap

Család

Már benne járunk az estében, mikor a férj hazatér a munkából. Úgy tűnik felesége elfelejtett szólni neki, de ő mégis csak egyetlen pillanatig csodálkozik az éppen vacsorázó vendégen. Én vagyok az.

Majd felesége mellé ül, teát tölt magának, kenyeret ken és két falat között lelkesen mesélni kezd a vonaton olvasott újságcikkről és a napokban vásárolt régészeti könyvről.

A család kutyusa jelzi, lemenne sétálni, hiszen ez az este rendje. A nagylány öltözik, indul vele. Apja csodálkozó kérdésére, - hiszen ma ő lenne a soros - azt válaszolja, cserébe szüksége lenne egy kis nyelvi segítségre. Az egyik bácsi akivel a gyógytornán foglalkozik csak németül ért, ő pedig nem boldogul a szakkifejezésekkel.

A ház hamar elcsendesedik, mindenki fáradt, korán kezdődött ez a nap is. A munkahelyek megkövetelik a magukét.

Reggel álmos szemek néznek egymásra a konyhában. Gyors reggeli, programegyeztetés, némi összevont szemöldök egy elfelejtett papír miatt, amit feltétlenül most kell kitölteni. Aztán mégis kerül toll, számokkal, adatokkal telik meg a nyomtatvány. Búcsú, sietek, nem szeretném lekésni a vonatot. A család utánam integet a lépcsőházban.

Voltaképpen nem történt semmi különös.

Valahol ott legbelül mégis fáj, hogy elveszítettem mindezt.

2011. január 14., péntek

Élet és halál

Egy ismerősön édesanyja a napokban költözött haza Teremtőjéhez. Amennyire én tudom kalandos élete volt. Nem mentes háborútól, küzdelemtől sem, hiszen az első világháború éveiben született. Amikor én megismertem, már „szép korúnak” számított. Szeretetben, békességben élt egyetlen lányával. 96 évesen is türelmesen, humorral viselte öregségét.

Tegnap volt a gyászmiséje egy kis kápolnában. A lánya kérésére nem volt nyilvános a temetése, csak a nagyon szűk család vehetett részt rajta. Aki el szeretett volna búcsúzni tőle, itt róhatta le kegyeletét, itt fejezhette ki részvétét az itt maradónak.

Sajnos nem tudtam megjegyezni a szó szerint a pap szavait, de arról beszélt, hogy a szentmise, jelen esetben ez a gyászmise az a hely, ahol az ég és a föld összeér. Mostanáig fogtuk elhunyt szerettünk kezét. Itt és most van az a pillanat, ahol Emma néni kezét a miénkből áttesszük Isten tenyerébe.

Valójában a halállal mindössze annyi történik velünk, hogy átkerülünk Isten egyik kézéből a másikba.

Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. (Róm 14.8)

2011. január 13., csütörtök

Való Villa

Luxusbörtön! Zsuzsi, Alekosz, Olivér, Béci és a többiek! Való Világ! Való Villa! Valóság! Igen, valóban az. Valóság, hogy bezárták őket, persze kőkemény és hosszú procedúrát követően. Valóság, hogy nem olvashatnak újságot, könyvet, nem nézhetnek televíziót, nem írhatnak levelet, sms-t, nem telefonálhatnak, nem fogadhatnak látogatót, a villán és az arra kijelölt stábon kívül nem érintkezhetnek senkivel. Ehetnek, ihatnak kedvükre, még most... Kívülről sms-ben irányíthatjuk sorsukat: Megtudja-e Ildikó, hogy elhagyta a barátja? Ki az, akinek meztelenül kell aludnia a közös hálóban? Hány napig kelljen nekik sálat kötniük? Kik azok, akik egy nadrágba bújva töltenek el egy napot? Egy szavazás 315 Ft bruttó. Szavazással lehet a "kedvencünket" benntartani, de arról is szavazhatunk, hogy ki lesz a kiválasztott védője. Százezer szavazat harmincegymillió-ötszázezer Ft.

Nyereményeső vár az elsőre, veszít mindent a többi, kivéve, ha valami szerződésféle leesik majd valamelyiküknek a médiából. Volt erre is példa, Majkának nevezik Őt, most éppen a valóvilággal párhuzamosan futó Ezek Megőrültek című alternatív produkcióban vezet műsort. Igen érdekes ez is, ajánlom mindenkinek, kukkantson bele. (Most éppen az egyikőjük meglepetésekkel teli lufikat durrantgat a fejével, a többiek röhögnek.)

Eszembe jut B.B. Évi, aki korábban az egyik ilyen valóságműsort megnyerte. Talán - néhány év alatt - sikerül visszatérnie a sima életbe, talán újra dolgozhat majd pultosként. Bízom benne, hogy kijózanodik, felnő és gyermekei anyjává válik.

Emlékszem Segalra, úgy hallottam előzetesben volt nemrégen, valamilyen kábítószerügybe keveredett, egy börtön kosárpályáján pattogtatta a labdát hosszabb ideig. Kívánom, szabaduljon mihamarabb!

Rémlik Anikó, aki képtelen volt megragadni a sztárvilágban, hiába csináltatott magának ilyen-olyan mű testrészeket.

Mások a régi szériából nem jutnak eszembe. Talán ez azért van ez, mert Ők már sikeresen visszatértek a hétköznapi világba, a média pedig leszállt róluk. Végre teljes életet élhetnek azután, hogy visszaszerezték szabadságukat.

Mert a luxusbörtön is csak börtön...

Uram, adj nekünk lehetőséget, hogy mindannyian szabadulhassunk saját börtönünkből!

2011. január 12., szerda

Nehéz emberek

Ha finoman akarom megfogalmazni, milyen volt a kapcsolatunk akkor amikor egymás mellé sodort minket a munka, azt mondom: felhős. Erősen borult, villámoktól sem mentes. Nem jöttünk ki egymással. Másként láttuk a dolgokat, másként gondolkoztunk, más volt a munkamódszerünk, a mentalitásunk. Különbözőképpen reagáltunk az adott helyzetekre. Semmi közös nem volt bennünk.

Az az, hogy mégis. A munka. Ahogy teltek, múltak a hónapok szépen lassan rájöttünk, hogy mivel megszökni úgy sem tudunk, hát jobb ha megszokjuk egymást. Közös vonásunk továbbra sem volt, de már tudtunk együtt dolgozni, számíthattunk a másik segítségére. Lassan egy csapat lettünk. A nehézségek közelebb hoztak minket egymáshoz.

Mostanában azonban úgy érzem éppen a munka az, ami éket ver közénk. Mást hoz ki belőlünk a stressz, az értelmetlennek tűnő határidős adatszolgáltatások garmadája. Újra feszült a hangulat, újra érezzük a különbözőségünkből adódó lövészárkokat. Sajnos időnként már a fegyverek is előkerülnek.

Uram!
Te nem teremtettél két egyforma embert. Van úgy, hogy tervedben olyanok sodródnak egymás mellé, akik egyébként jó messzire elkerülnék egymást.
Kérlek, adj türelmet, hogy elviseljük egymást szeretettel!
Légy velünk, hogy ne hozzunk szégyent nevedre.

2011. január 11., kedd

Kirakós

Állítólag a görög nyelvben a gonoszt Diabolosznak, Szétdobálónak is nevezik. A dolgokat, amint a helyére kerülnek, vagy oda kerülnének, fogja, összekeveri és szétdobálja.

Úgy képzelem, mint valami nagyon sok darabból álló nehéz kirakós játékot, amivel az ember kínlódik hosszú ideig míg végre megtalálja a hiányzó darabot, majd amikor egy kicsit nem figyel, valaki szétszedi az egészet, össze-vissza keveri és szétszórja.

Mint amikor a kisgyermek homokvárát az erősebb fiú összerombolja, mint amikor az elültetett facsemetét valaki derékba töri. Amikor szót emelünk valamiért és pont az ellenkezőjét értik alatta. Mint amikor egy célért harcolunk éveken át és az ellentéte valósul meg. Mint amikor ledolgozzuk életünk nagyját és nyugdíjba vonulásunk hetében tudjuk meg, hogy gyógyíthatatlan betegségünk van.

Hallottam valahol: "Ha itt egy gyermek sír mert nincs édesanyja, valahol egy édesanya sír, mert nem lehet gyermeke. Csak segíteni kell nekik, hogy megtalálják egymást!" Ez a feladatunk, a dolgokat megtalálni és a helyére tenni az élet tábláján. Az elveszett embert visszahívni oda, ahonnan elcsavargott, a Teremtő közelébe.

Akkor majd kiderül, az elpusztult homokvár fegyelemre és türelemre tanított, a facsemete új hajtást indított a törés alól, most szép koronája van. Majd megtudjuk, mégsem volt hiábavaló a törekvésünk, nem mindenki értett félre, a célunk pedig megvalósult néhány perc alatt, másutt, máshogyan. Gyógyíthatatlan betegségünk pedig megtéréshez, önmagunk megmentéséhez vezetett. A kirakós játék minden része a helyére kerül.

Induljunk! Ott is egy szétszórt puzzle darab!

(A gyerkőcök a látszat ellenére nincsenek szétdobálva, csak táncolnak :-)

2011. január 9., vasárnap

Mi is megbocsátunk

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én időnként beleakadok olyan mondatokba, kifejezésekbe, amiket előtte már rengetegszer hallottam. Mégis mintha csak akkor, ott, abban a pillanatban kapnának értelmet. Mintha addig nem tudtam volna a létezésükről vagy soha nem mondtam volna ki őket.

…mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek….

Magam meglehetősen hamar megteszem ezt másokkal. Néha talán túlságosan is gyorsan. Nem vagyok haragtartó ember.

A gond akkor volt, amikor rájöttem, mekkorát vétettem magam ellen. Nem tudva, akarva. Bután és felelőtlenül, de súlyosan, további életemre is kihatóan. Nem tudom meg nem történtté, sem jóvá tenni.

Magamtól nem tudok bocsánatot kérni: "Felejtsd el, ne haragudj!"
A következményeket viselem a mindennapjaimban, egész hátralévő életemben. Nem tudok hát nem emlékezni rá.

Meg kell bocsátanom az ellenem vétkezőnek.
Magamnak.

(A kép csak illusztráció.)

2011. január 8., szombat

Cursillos Szentmise Vác-Deákváron

Kedves Olvasók és Cursillos Testvérek!

2010. február 13-án, vasárnap, 09.45-től "Cursillos" szentmise lesz a Vác-Deákvári Jézus Szíve Plébániatemplomban a Cursillo mozgalomért és Magyarország újra kereszténnyé válásáért.

A szentmisét Rolik Róbert cursillos plébános atya tartja.

Mindenkit sok szeretettel várunk. Természetesen erre az alkalomra és az azt követő Kisiskolában (Közösségi Házban) tartandó szerény agapéra és beszélgetésre olyanokat is várunk, akik még nem ismerik a mozgalmat.

Gyermekeinket feltétlenül hozzuk magunkkal, hiszen ebben az időpontban tartott szentmise a plébánia miserendjében a fiatalokat szólítja meg. Ilyenformán a Cursillosok ezen az alkalmon - részvételükkel, példájukkal, vidámságukkal, barátságosságukkal és színes pompájukkal - apostoli küldetésüket is gyakorolhatják.

A plébániatemplom címe: 2600 Vác, Vörösmarty tér 1.

A Közösségi Ház címe (Kisiskola): 2600 Vác, Bauer Mihály u.

Kedves Testvérek!

Az előkészítő munka szempontjából kérlek benneteket, hogy akik biztosan el tudnak jönni, értesítsenek a 06-30-415-1000 mobiltelefon számon, vagy a ditur04@gmail.com e-mail címen. Az sem baj, ha nem kapunk értesítést, csak jövünk.

Erről jut eszembe, valaki tudná hozni a halacskás lobogót? Gondolom a Mária Rádióban van :-)

Szeretettel:

Boldog Vácz Cursillos Csoport nevében:
Berczeli János és Draxler Ferenc

A Lehár Ferenc utcáról érkezve havas időben hasonló kép tárul elénk!
Térkép:

Nagyobb térképre
váltás

2011. január 7., péntek

Pergőtűzben

Kinyitjuk az újságokat, felmegyünk az internetre, belenézünk a hiradóba, hallgatjuk a rádiót és reánkömlik valami ragadós, fekete, lemoshatatlan szurokszerű lé, amit a demokráciáért aggódók öntenek a nyakunkba immár több mint egy hónapja, folyamatosan és kitartóan: Mit szól a médiatörvényhez a szabad nyugat, a gazdag észak, és az elit Unió? Hogyan reagál feddhetetlen Franciaország, Németország, Svédország? Milyen módon, hol és mikor minősítik le a forintot, a hitelképességünket, a demokratikus elvekhez való hozzáállásunkat? Milyen pénzügyi ármánykodás ez a nyugdíjügy? Hogyan rúgja fel hazánk az európai értékrendet? Milyen gazember, hatalommániás ősdiktátor vezeti magyarországon a kormányt? Milyen antiszemiták vagyunk, mennyire gyűlölködők, rasszisták, homofóbok, szegregálók, cigány és zsidógyűlölők, fasiszták és gazemberek? Hiszen nem emiatt került hatalomra most ez az ámokfutó banda? Hogyan is tesszük lehetetlenné és tehetetlenné az újságíró társadalmat? Mindezt pedig a kétharmaddal megszavazó csűrhe nyugodtan elnézi?

Pergőtűz. Félelmetes, gyilkos pergőtűz.

Ez a támadás pedig - az én megítélésem szerint - azért van, mert végre valaki azt merte mondani az európai unió elites diktatúrájára, hogy itt pedig állj! Végre valaki hazazavarta a finánctőkés valutaalapot (ők nem akartak menni), végre valaki hazánk érdekeit képviseli, végre valaki nem tűri a médiabirodalom tobzódását, végre valaki a hazai vállalkozásokat akarja egyenlő esélyhez juttatni. Végre megadóztatja a uzsorabankokat, a kartellező multikat, elutasítja a gender szemléletet, felemeli az utcáról a koldusokat. Végre újra bevezetik a gazdák visszmajor helyzetét, végre a terheket viselő családok támogatása kerül előtérbe. Végre az állampolgárért akarja működtetni a hivatalokat, nem pedig ellenük. Mindezek az intézkedések pedig a világ jelenlegi urait nagyon zavarják. Nem engedhetnek nekünk, mert ezek után jön Lengyelország, Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Csehország... Talán Írország és Görögország is észbe kap...

Mi lesz veled majd akkor Unió? Visszahelyeződik a keresztény alapokra?! Nos ez az, amit mindenképpen szeretnének elkerülni. Állítólag a keresztény ünnepeket az uniós naptárból is kihagyták, csak azért, hogy újabb borsot törhessenek azok orra alá, akik ragaszkodnak még mindig a hagyományos értékrendhez.

Nekünk egyszerű embereknek is hivatásunk van abban, hogy népünk végre egyenrangú, nem kizsákmányolt félként élhessen ott, ahol őseink is éltek. Feladatunk értékeink megőrzése, átadása, szolidaritás a környezetünkkel, az elesettekkel, feladatunk a szorgalmas, becsületes munka, a család, a gyerekek felnevelése, szépre, jóra oktatása, az öregek megápolása, az imádság és a böjt azokért is, akik most a géppuska másik oldalán húzzák a ravaszt és tűz alatt tartanak minket.

Imádkozzunk, mert hatalmak jönnek-mennek, de Krisztus Országa köztünk és bennünk van!

2011. január 6., csütörtök

Egyedül nevelem

Lassan fél éve, hogy minden megváltozott.

Azóta sok mindenbe beletanult.

Ha utazásról van szó, már nem csak a szendvicskészítés és a tájban való gyönyörködés az összes feladata. Az időben indulás és a pontos megérkezés épp úgy felelőssége már, mint az útviszonyok figyelése és a biztonságos vezetés.

De hiányzik, aki vezet a havas úton, aki segít dönteni a gyerekek továbbtanulásánál, aki átlátja a pénzügyeket.

Hiányzik a megosztott felelősség, a közös teherviselés.

Pedig a dolgokat, ha helyére billentenénk, minden egyszerűvé válna újra.

Uram!
Köszönöm, hogy Te Atyánk vagy, akire minden nap bizton számíthatunk.

2011. január 5., szerda

"Forralt" bor

Ilyen a tél: hideg, zuzmarás, havas, enyhe, latyakos, sáros, sötét, napsütéses. Változékony.

A barátom hívott egyik nap, rakjunk egy kis tüzet, tegyünk fölé egy kondért, öntsünk bele bort, melegítsük meg, majd iszogassunk. Közben beszélgessünk. Mondom neki, tudod mit, itt a konyha, itt a lábas, minek menjünk ki a fagyra, jó itt punnyadni a cserépkályha mellett. Végül mégis összeszedtem magam, dupla nadrág, pulcsi, bakancs, sapka, sál...

Igaza volt. Varázslatos pillanatok teltek el a csípős szabadban. Kihozták Lillát is, a legkisebb rokont, aki tágra nyílt, őszinte szemekkel megbámulta, majd élvezettel megkóstolta a havat.
Most pedig idemásolom a kedvenc "forralt" borom receptjét, amit persze tilos felforralni, de érdemes megkóstolni!

Hozzávalók:
1 palack félédes hárslevelű
1 dl víz

Fűszerek:
1 csipet ánizs
2 szem szegfűszeg
pici darab fahéj

Egyéb:
3 csapott evőkanál cukor
1/2 dl kóser vodka, vagy rum

Megfelelő edényben a hozzávalókat összekeverjük, majd hozzáadjuk a fűszereket. Felmelegítjük a bort (kb. 90 °C-ra), de figyelem, forralni nem szabad! Legjobb a szabadban megtenni mindezt, mint ahogyan már azt említettem.

Miután levettük a tűzről az edényt, belekeverjük a cukrot és a kóser vodkát vagy rumot. Azért kell bele ilyen kevés fűszer, nehogy elvegye, hanem inkább kihozza a bor nagyszerű aromáját.

Édes, selymes, simogatós, pikáns élményben lesz részünk...

Váljon egészségünkre!

(Na jó, sima vodka is megteszi.)

2011. január 4., kedd

Állampolgárságra

Szikár székely férfi mesél egy riportban, miként szökött át az anyaországba, húsz-egynéhány évvel ezelőtt. Majd arra fordítja a szót, mi minden kellett ahhoz, hogy megkapja a magyar állampolgárságot. Beszél az esküről, amit le kellett tennie, s arról mennyit jelentett neki, hogy ezek után magyarként ismerték el őt és családját. A szemén, a hangján, egész lényén még ma is látszik a boldogság, hogy ide tartozhat.

Elszégyelltem magam.
Annyi minden vesz körül, ami természetesnek tartok, pedig ha jól belegondolok nem az.

Büszke vagyok-e a magyarságomra?
Megbecsülöm-e hogy keresztény lehetek?
Örülök-e hogy misére mehetek és áldozhatok?
Hálát adok-e a közösségért, ahol hétről hétre testvérekkel imádkozhatok?
Megköszönöm-e Istennek az otthonom, ahol meleg van és szeretet?
Észreveszem-e a csodát, amit a családom jelent?

Uram segíts, hogy meglássam a csodát azokban a dolgokban is, amiket életem természetes velejárójának tekintek.

2011. január 2., vasárnap

Ajándék szentmise

Karácsonykor hiába böngészte a miserend weboldalt, az nem közölte az ünnepi alkalmakat, így most meg sem próbálta. Belenyugodott, hogy csak vasárnap megy templomba.

Újév reggelén még mindenki csak ébredezett, mikor a fürdőszoba ablakból meglátta az öreg nénit, amint alaposan felöltözve csoszogott a kerítés mellett. A "hová mehet ilyenkor?" kérdést fel sem tette magában. Csak misére igyekezhet.
Ezek szerint tartanak itt a város széli kis templomban is, nem csak lent a központban.

Éppen időben volt, az óra szerint a néni valószínűleg a rózsafüzérre sietett. Gyors öltözés, sapka, sál, nagykabát, és már úton is volt. Még utcabeli ismerősökkel is találkozott, amint a kaput zárta.

Jó volt így kezdeni az évet, hogy első útja odavezetett Krisztushoz.
Meghatározta az egész napot.
Megelégedett lett.
A dolgok a helyükre kerültek.